Köszöntjük tanszékünk GPK Életműdíjasát

A színtudománnyal foglalkozó hazai szakmai műhelyek között tanszékünk meghatározó, de emellett komoly nemzetközi referenciákkal is rendelkezik. A csoport alapítója – Wenzel Gottfriedné dr. Gerőfy Klára magántanár – e területen végzett oktató és iskolateremtő munkája, illetve elért tudományos eredményei elismeréseként idén GPK Életműdíjat kapott.

A Tanszék dolgozói, volt és jelenlegi tanítványai Tanárnőnek szívből gratulálnak, jó egészséget és további sikereket kívánunk!

Az alábbiakban Wenzel Klára magántanár gondolatait olvashatják egy különleges életútról. 

Tulajdonképpen nem mérnöknek készültem, hanem már kisgyermekkorom óta festőművész szerettem volna lenni. Kedvenc óráim is a számtanon kívül a rajzórák voltak. Rajzszakkörbe jártam, ahol megtanultam rajzolni ceruzával, faszénnel, pasztellkrétával és festeni vízfestékkel és temperával. Olajfestékkel nem tanultunk festeni, mert az nagyon drága és időigényes. 

1957 tavaszán érettségiztem, és rögtön beadtam a jelentkezésemet a Képzőművészeti Főiskolára. Két hétig tartott a felvételi vizsga. Abban az időben Székesfehérváron laktam. Nem akartam minden nap oda-vissza utazni, ezért kértem a felvételemet a főiskola diákszállójába. 

A felvételi vizsgát két nagy teremben tartották, és körülbelül százan felvételiztünk. A vizsga közben az egyetem tanárai (akkori híres festő- és szobrászművészek), állandóan köztünk sétáltak és figyelték, hogy hogyan dolgozunk. Volt a felvételizők között olyan is, aki már nyolcadszor próbált bejutni a főiskolára, és nekem úgy tűnt, hogy nagyon jó a munkájuk, eddig mégis sikertelenek voltak. De nem csüggedtek, újra megpróbálták.

Az első hét végén kihirdették az eddigi eredményeket, és azokat, akiket nem találtak elég jónak, azonnal haza is küldték. Százból körülbelül ötvenen maradtunk, és most már csak egy teremben folytattuk a munkát. 

Végül tizenhat jelentkezőt vettek fel. Én a huszonkettedik lettem, tehát nem sikerült a felvételim.

Abban az időben csak két egyetemre vagy főiskolára lehetett egyszerre jelentkezni, egy művészetire és egy műszaki irányultságúra. Második jelentkezésemet a Budapesti Műszaki Egyetemre adtam be, mert úgy gondoltam, hogy ott majd a textilmérnöki szakon szép színes textileket fogok tervezni. A második év végére viszont rájöttem, hogy a textilmérnökök nem textileket terveznek, hanem textilgépeket üzemeltetnek. Ez nem igazán vonzott. 

Viszont akkoriban indult a Gépészmérnöki Karon egy új, a hőerőművek szak. Mivel a vőlegényem, Wenzel Gottfried Ózdon lakott, és az Ózdi Kohászati Vállalat Hőerőművénél dolgozott, azt gondoltam, ha meglesz a diplomám, én is oda megyek dolgozni. Így hát a Hőerőművek Tanszéket választottam. Nagyon szerettem a tanszéken tanulni és demonstrátorként dolgozni. Csupa fiatal, lelkes oktató tanított az új tanszéken. 

A tanszék alapítója, dr. Lévay András professzor meghívott a tanszékre tanársegédnek, de én inkább Ózdra mentem mérnöknek. A kazánüzembe kerültem a gyakorlati időre. De hamarosan beláttam azt, amire már sokan figyelmeztettek, hogy az ős-öreg, három emelet nagyságú, kohógáz tüzelésű, lármás kazánok és a forró, rossz levegőjű kazánház nem megfelelő környezet egy állapotos nőnek. 

Átmentem hát mérnök-tanárnak az ózdi gimnáziumba, ahol éppen abban az évben indult a finommechanikai szakmunkás-oktatás. Csupa kiváló képességű, nyolc osztályt végzett, fegyelmezett fiú volt a tanítványom. Nagy lehetőség volt ez a szakközépiskola számukra, mert öt év alatt gimnáziumi képzést is adott, amivel az ózdi gyárban, szülővárosukban, néhány évvel később érettségizett szakmunkásként dolgozhattak. 

1967-ben költöztünk Budapestre, ahol három évvel később, az akkor még hároméves GYES lejárta után megpróbáltam munkát találni. Felkerestem Lévay professzort, de ő sajnálattal mondta, hogy éppen most vettek fel valakit tanársegédnek, és több üres állás most nincs a tanszéken. De adjak be egy önéletrajzot a BME munkaügyi osztályára, talán egy másik tanszéken lesz üresedés. Nem vártam túl nagy sikert, de azért megírtam az önéletrajzot, és bevittem a munkaügyi osztályra. Meglepetésemre nem telt el egy hónap sem, és táviratot kaptam, hogy keressem fel dr. Petrik Olivért, a Finommechanika-Optika Tanszék vezetőjét. Egy háromhónapos próbaidőt ajánlott fel, aminek letelte után véglegesítettek tanársegédnek. Azóta is (több mint 50 éve!) a Finommechanika-Optika Tanszéken tanítok. Ez 2007-től - számos korábbi tanszék egyesítés után -  jelenleg a  Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszék (MOGI) néven ismert. (Erről részletesen itt  olvashatunk: MOGI tanszék története.)

Hát így lettem festőművész helyett mérnök, és így kerültem vissza az egyetemre az ózdi vasgyárból.

Miért éppen a színekkel foglalkozom. Ez egy érdekes történet. A Finommechanika-Optika Tanszéken kezdetben a tanszék minden tantárgyát végig tanultam majd végig oktattam. Eleinte labor gyakorlatokat vezettem, később, amikor elvégeztem a finommechanikai szakmérnöki tanfolyamot, és megvédtem egyetemi doktori dolgozatomat is, már előadásokat is tarthattam. Ez persze eddig nem túl érdekes, mindenki így csinálja. De akkor jött egy véletlen fordulat: 1980-ban megbízást kaptunk egy KK munkára a Kecskeméti Konzervgyártól. Az volt a feladat, hogy meg kell mérni a paradicsomkonzervek színét gyártás közben és eladás előtt. 

Természetesen a paradicsomkonzerv-gyárakban eddig is mérték a gyártmányuk színét, de egyszerű eszközökkel. Egy Maxwell-féle forgótárcsára négy színes lapot erősítettek legyezőszerűen. Ezeket megpörgették a fúziós frekvencia feletti fordulatszámmal. A legyező szegmenseinek arányát úgy kellett beállítani, hogy a forgó legyező ugyanolyan színűnek látsszon, mint a paradicsom püré. Ehhez viszont a forgótárcsát mindannyiszor meg kellett állítani, valahányszor a színegyezés nem tűnt megfelelőnek. A színegyezést jó színlátó embereknek, erős fényben, vizuálisan kellett megítélni. A forgószegmensek és a paradicsompüré egy dobozban volt elhelyezve, amelyben erős lámpák biztosították a megfelelő megvilágítást. A szegmenseket beállító és a szegmensek arányát leolvasó személy a doboz nyitott eleje előtt állva végezte a feladatát.

Ez fárasztó és hosszadalmas mérési módszer volt, ráadásul közben a paradicsompüré színe az erős fénytől lassacskán megváltozott.

A nemzetközi paradicsompüré színmérő szabványok szerint a műszerekben szabványos, igen drága, Munsell gyártmányú papír színmintákat kellett felragasztani a forgótárcsa szegmenseire. Ezek a papír színminták az állandó állítgatás közben gyorsan elkoptak, megrongálódtak.

Mindezen problémák kiküszöbölésére mi a színmintákat nem forgattuk meg, hanem Bárány professzor tervei alapján egy optikai rendszert forgattunk meg a színes papírszegmensek felett, amelyeket üveglappal letakartunk. Az üveglap alatt pedig nem kézzel állítgattuk a szegmensek arányát, hanem Bárány professzor tervei szerint egy ügyes kis mechanizmussal. 

A forgó optikai rendszer mellett egy másik optikai rendszer figyelte a paradicsompüré színét. A paradicsompüré is le volt takarva egy üveglappal. A forgó optikai rendszer és a paradicsompüré most is egy erősen megvilágított dobozban volt elhelyezve, de most nem kellett a kezelő személynek hol a forgó rendszer, hol a paradicsompüré színét figyelni, mert egy optikai rendszeren keresztül, egy osztott éles látómező két térfelében egyszerre, egymás mellett látta a két színt egy okuláron benézve. Így sokkal pontosabban és gyorsabban meg tudta állapítani a színek egyezését. 

A Bárány professzor terveinek megfelelő finommechanikai tervek elkészítése, az alkatrészek összeszerelése és bejusztírozása az én feladatom volt.

És ekkor következett a meglepetés. Ahány ember megnézte a színeket az osztott éles látómezőben, annyiféle vélemény alakult ki arról, hogy mikor jó az egyezés. 

Nem értettük a dolgot, ezért megpróbáltunk tudományos magyarázatot találni a megfigyeléseinkre.  Először azt gondoltuk, hogy véletlen hibáról lehet szó.  Ennek kiderítésére egy mérési sorozatot végeztettünk egyetlen megfigyelővel, aki hatszor egymás után beállította a színegyezést. Ezt a kísérletet ugyanez a személy pihent szemmel másnap, harmadnap, negyednap és ötödnap megismételte. Ezekből a kísérletekből meghatároztuk a mérés szórását, és ez szignifikánsan kisebb volt, mint a többszemélyes mérések szórása. Világossá vált számunkra, hogy itt valamilyen rendszeres hibáról van szó. 

Több további sikertelen kísérlet után spektrofotométeren megmértük a paradicsompüré és a szegmensek spektrális reflexióját, és azt tapasztaltuk, hogy teljesen különböznek egymástól. A szakirodalomból megtudtuk, hogy a metameria jelenségéről van szó. A metamer színpár a CIE (a Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság) szabványos definíciója szerint két olyan szín, amelynek spektrális reflexiója különböző, de színét a CIE szabványos színmérő észlelő azonosnak látja.

Felmerült az újabb kérdés: milyen az a CIE szabványos színmérő észlelő?

Ekkor kezdtem el a színméréssel, a színlátással és a színtévesztéssel foglalkozni.

Egyik nap egy kedves régi évfolyamtársam keresett fel a Finommechanika-Optika Tanszéken. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy vállaljam el a lánya diplomatervezésének konzulensi munkáját és adjak neki egy jó témát is hozzá. Tudtam, hogy a lány nagyon tehetséges és okos, mert gyakorlatvezetője voltam a rendszertechnika tárgyban. 

Rendszertechnikai témát adtam ki neki. Abban az időben éppen az emberi színlátás matematikai modellezésével foglalkoztam, tehát a diplomaterv címe „A színeslátás rendszertechnikai modellje” lett. Kiváló eredménnyel határidőre el is készült a diplomaterv, amely az Országos Tudományos Diákköri Pályázaton első díjas lett. Ezért kaptuk a Pro Scientia Aranyérmet 1994-ben.

A matematikusmérnök-hallgatók közül két tehetséges hallgató doktori képzését irányítottam, és volt egy számítástechnikai szakember doktoranduszom is. Mind a hárman eredményesen védték meg a dolgozatukat. Ezek a doktori munkák számomra is nagyon hasznosak voltak. Tanítványaim lelkesedése és a közös gondolkodás nekem is új gondolatokat, új ötleteket adott.

A színtudomány hazai nagy egyéniségei, dr. Lukács Gyula, dr. Nemcsics Antal és dr. Schanda János által lefektetett alapok határozták meg munkásságomat. Még most is azon fáradozom, hogy az általuk elért eredményeket továbbfejlesszem. 

1980-ban még azt se tudtam, hogy mi a színmérés. A Finommechanika-Optika Tanszéken még senki nem foglalkozott színméréssel.  És ma, alig negyven évvel később a tanszékünk két fő oktatási és kutatási területe a színtan, a színlátás és a mechatronika. Színtani csoportunk kiváló fiatal optikai mérnökökből áll. Van négy optikai laboratóriumunk, és vannak színtani kutatásra és színlátásvizsgálatra alkalmas optikai műszereink. A színekkel foglalkozó nagy multicégek (Hoya, Bosch) tanszékünkre küldik színtanfolyamra a mérnökeiket. 

Úgy gondolom, a színek iránti világszerte fokozódó érdeklődés a jövőben a tanszékünknek is egyre több munkát és egyre több sikert fog hozni.

 

Lejegyezte: Antal Ákos és Herczeg József