7. fejezet - Illúzión alapuló technikák, autosztereogramok

Az alapgondolat itt is változatlan; az agyi szinten létrejövő térbeliség érzetéhez a megfigyelést végző személy jobb, illetve bal szemébe egyazon tárgyról, tárgyrészről, vagy térrészről különböző perspektívából készült felvételeket juttatjuk. Ezáltal biztosítjuk, hogy agyi szinten létrejöjjön a térbeliség virtuális hatása. Ezekkel a módszerekkel - a legtöbb esetben - ugyanolyan fényviszonyokkal rendelkező térrészben végezzük a sztereoszkopikus látványt eredményező képi információk kódolását és dekódolását. A szakirodalom megkülönböztet szín-, polarizációs, idő- és térbeli szétválasztáson alapuló módszereket.

A passzív eljárások lényege, hogy nincs szükség a térbeliség érzésének létrehozásához aktív eszközre. E módszerek között a legrégibben alkalmazott a polarizációs elven működő háromdimenziós megjelenítő, melynek legfontosabb elemei a lineáris polarizációs szűrők. A módszer nagy előnye, hogy színhelyes látványt ad, annak ellenére, hogy a vetítéskor és a szemléléskor is szükséges polarizációs szűrők jelentős denzitása (tömöttsége) a látványt erősen fényszegénnyé teszi. Az eszköz két vetítőt tartalmaz, melyek egymásra merőleges polarizációs síkú szűrőkön keresztül vetítik ki a két különböző pozícióból készített képet. A vetítéshez egy speciális felületi kiképzésű ernyőt alkalmaznak, amely nem befolyásolja a ráeső fény polarizációs állapotát, ez ugyanis a hatás szempontjából káros lenne. A megfigyelő szintén olyan szemüvegpáron keresztül szemléli az ernyőt, amely két – egymásra szintén merőleges polarizációs síkú – szűrőt tartalmaz.  A térbeliség érzésének eléréséhez az egyik szemébe csak az egyik, míg a másik szemébe csak a másik vetítőből származó kép jut. Az alkalmasan megválasztott irányú, lineárisan polarizált fényt, a rá merőleges polarizációs síkú szűrő nem engedi át, míg a vele azonos polarizáltságú átengedi. A módszer hátránya – a fényszegénységen túl –, hogy a két optikai út nem tökéletesen választható szét, így közöttük úgynevezett áthallás jön létre. Érzékeny a módszer továbbá a megfigyelő fejének szögére is, ez még tovább fokozza az áthallás illúzióromboló hatását. Technikai nehézség ugyan, de gondosan ügyelni kell arra, hogy a vetített képek pozíció és nagyítás szempontjából illeszkedjenek, ugyanis ennek hiányában a látvány nem térbeli hatású, sőt egyenesen zavaró. Előny viszont, hogy a szem bázistávolságához képest nagyobb távolság választása a felvételek készítése során, fokozottan hat a térbeliség látványára. A távolságot minden határon túl növelve, már szinte hihetetlen térbeliségű képek állíthatók elő.

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a polarizáció elvére építve előállítható a térbeliség érzése. Ehhez egy polarizációs szűrőkkel ellátott szemüvegre, és szintén polarizációs szűrőkkel kiegészített optikai rendszerekkel rendelkező vetítő, vagy polarizációs megjelenítő egységekre van szükség. A szemüvegekben lévő, eltérő polarizációs síkú szűrők biztosítják az ernyőről érkező, szintén egymásra merőleges polarizáltságú képek szétválasztását. Sajnos a lineáris polarizációjú szűrők alkalmazása a térbeli megjelenítést a fej pozíciójának szempontjából rendkívül érzékennyé teszi. Jelenleg ez a módszer tekinthető a legolcsóbb, otthoni körülmények között is alkalmazható, háromdimenziós megjelenítés eszközének.

A fejezet további részeiben szó lesz a Wiggle-sztereogramról, az autosztereogramokról és a véletlen-pont sztereogramról.

A háromdimenziós hatást illúzióval is el lehet érni. A korábbi fejezetekből láthattuk, hogy számos olyan mélységi jelzőmozzanat létezik, amelyet a háromdimenziós hatáskeltésre használhatunk.

Az alábbi, illúzión alapuló háromdimenziós hatáskeltés a wiggle (mozgó) sztereoszkópia névre hallgat. Ennél a technikánál a jobb és a bal szem számára megkívánt ingeranyagot felváltva jelenítjük meg a kijelzőn. Ennek következtében fellép az úgynevezett parallax hatás, és az agyunkban kialakul egyfajta háromdimenziós érzet a látott jeleneteket személve.

Ezeket az animációkat többnyire számítógéppel állítják elő. A módszer nagy előnye, hogy akár egy szemmel is érezhető a háromdimenziós hatás, nem kell hozzá külön szemüveg vagy szűrő. Hátránya, hogy nem közölhető a nyomtatott médiában, mivel aktív animációról van szó (hacsak nem lentikuláris autosztereogramként tesszük azt) valamint, hogy nem nyújt valóságos háromdimenziós binokuláris mélységérzetet.

Az autosztereogramok egyetlen képből állnak, amelyeken háromdimenziós hatás tapasztalható, ha megfelelően nézzük őket. Ez a speciális nézés teljes mértékben ellentétes a normál nézésünkkel, ezért elég nehéz előidézni. A normál nézéskor a szem akkomodációs mozgása követi a vergenciát, azaz ott látunk élesen, ahová a két szemünkkel nézünk, ahol a két szemtengely képzeletbeli vonala metszi egymást. Az autosztereogramok nézésekor viszont akkor lehet háromdimenziós élményünk, ha ezt a két mozgást külön tudjuk választani. A háromdimenziós tartalmak megjelenésekor tehát a kijelzőre kell akkomodálnunk a szemlencsénkkel, miközben a vergenciánk összetart, vagy széttart a kijelzőhöz képest, azaz a távolba nézünk vagy közelebb, mint a kijelző.

Egy autosztereogramon vízszintesen többször is ismétlődnek a minták. Az ismétlődő mintákon azonban apró különbségek fedezhetők kel, amelyeket agyunk úgy értékel, mint egyfajta paralaxist, amely a kijelző síkja előtt vagy mögött helyezkedik el. Ha kvázi párhuzamos vergenciával nézünk az autosztereogramra, akkor két, egymás melletti mintaismétlést (amelyek a szemtengelyünkbe esnek) egyként látunk. Ha egy ismétlődő minta a többi mintához képest sűrűbben helyezkedik el, akkor azt agyunk úgy értelmezi, hogy az adott mintaelem közelebb van hozzánk, mint a minta többi része. Így jelenik meg bármilyen mintaelem 3 dimenzióban az autosztereogramon.

Julesz Béla 1960-ban felfedezte, hogy a sztereolátást nem előzi meg az tárgyak azonosítása, mint ahogy azt addig hitték. A térbeli mélységet a retinális képeken lévő tárgyak felismerése nélkül is képesek vagyunk érzékelni. Julesz ezt a felfedezést a róla elnevezett random-dot sztereopárokkal bizonyította be. A Julesz-féle sztereopár két képet tartalmaz a két szem számára, amelyeket szeparáltan kell bemutatni. Az egyik képen váletlen pontokat látunk, a másik képen pedig ez előző kép kicsit módosított változatát. A módosítás lényege, hogy a kívánt alakzat pontjait a diszparitás mértékével eltoljuk balra vagy jobbra, és az üresen maradt képpontokat véletlenszerűen feltöltjük. Ekkor a személőnek azonnal előbukkan a kívánt alakzat az előzetes felismerés nélkül. A kép nagyon stabil, és pásztázó szemmozgásoknál is fönnmarad.