6. fejezet - A háromdimenziós megjelenítés története

A sztereoszkópia egy technika a mélység észlelésére a kétdimenziós felületen. A görög stereos (szilárd, tömör) és skopeo (nézni) szavakból áll. A módszer lényege, hogy két szemünknek különböző képet mutatunk, amiből az agyunk előállítja a háromdimenziós képet. Avagy hogyan állítsunk elő két darab kétdimenziós képből egy háromdimenziós képet?

Fontos látnunk, hogy az ilyenfajta sztereopszisnál a két kép síkja egybeesik, és a képeken látható összes tárgy azonos akkomodációt igényel a szemtől, ezért a háromdimenziós hatás nem teljesen élethű. A közel nézett tárgyaknál a távoli tárgyak a valóságban duplázódnak vizuálisan (és fordítva), de a sztereoszkópnál nem. Továbbá, a szem konvergenciája és akkomodációja sincs szinkronban, ahogyan azt már az első fejezetben említettük. Meg kell említeni a különböző háromdimenziós módszereknél előforduló, a tökéletlen szeparációból származó zavaró hatást. Végül látni kell azt is, hogy egyik, kétdimenziós képek vetítésén alapuló, technikánál sem változtat a megjelenő háromdimenziós tárgyak nézetén a fej-, illetve a szemmozgás. (A holografikus, a volumetrikus, illetve a Holovíziós technikáknál természetesen igen.)

Talán először Leonardo da Vinci (1452-1519) fedezte fel, hogy szemeinktől különböző távolságban elhelyezkedő tárgyak olyan képet adnak, amelyeknek különböző horizontális állásúak. Arra a következtetésre jutott, hogy ezért annyira nehéz a festőknek a mélység ábrázolása egy sima festővásznon. Közeli tárgynak egy oszlopot választott egy körkörös keresztmetszeti résszel, távoli tárgynak pedig egy sima falat. Több közeli tárgy választása közben fedezhette fel a tárgyak felületéből adódó horizontális diszparitást. Az oszlop volt az egyetlen azon kevés tárgyak közül, amelynek képe ugyanaz maradt a két szemben.

George Berkeley (1685-1753) filozófus és püspök ismeretelméletében részletesen szólt az emberi térlátás mechanizmusairól. 24 éves korában jelentette meg „A látás új elmélete” című munkáját, amelyben arról beszél, hogy milyen szerepe van a motoros összetevők és az érzékek közötti kapcsolatoknak a látásban valamint az észlelésben. Korának elfogadott nézete a természetes geometria volt, ahol a vonalak és szögek magyarázták a távolság észleletét. Szerinte állandó a viszony a pupillák távolodása illetve közeledése és az észlelt tárgyak távolodása illetve közeledése között. Tehát a tapintás „tanítja” a látást csökkentve vagy növelve a pupillák közötti távolságot. „Szemünknek ez a beállítása vagy forgatása együtt jár egy érzettel, s úgy tűnik nekem, ez az az érzet, amely ebben az esetben a nagyobb vagy kisebb távolság ideáját elménkbe juttatja.” (Berkeley) Ma is ez az egyik vezető látáselmélet.

Immanuel Kant (1724-1804), a német felvilágosodás kulcsfigurája is véleményt alkotott a térlátással kapcsolatban. Szerinte minden megismerés érzékeléssel kezdődik, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy abból is származik. A megismerőnek rendelkeznie kell bizonyos képességekkel, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a megismerés. Ezeket nevezi priori sémáknak, amelyek nélkül egyáltalán nem is létezne megismerés. Például az idő és a tér fogalma, a matematikai és logikai igazságok, illetve az igazság vagy az okság fogalma.

Hermann von Helmholtz (1821-1894) az „univerzális zseni”, a német tudomány büszkesége mindenütt a természettudományos megoldásokat kereste a filozófiai rejtélyekre. A kor tudománya úgy gondolta, hogy a tér egy kiinduló szerveződés, ami az idegrendszeri struktúránkból, működésünkből ered, nem pedig platóni absztrakció. Helmholtz ezt a racionalista megközelítést kérdőjelezte meg, és egy empirikus térelméletet javasolt helyette. Azt hangsúlyozta, hogy a térészlelés tanult és elméletfüggő. Hitte, hogy amíg például a színek nem állnak tapasztalásunk és mozgásunk vezérlése alatt, addig a térészlelésünk igen (különösen a mozgásunk hatására változik). Helmholtz azt állítja, hogy a retinális jelzések és a tapintás közötti kapcsolat nagyon gyors, tudattalan következtetések alapját képezi. „Az érzékekben keletkezett érzékletek jelpéldányok tudatunk számára, és értelmünk szerepe az lesz, hogy megértse ezek jelentését.” Helmholtz tehát a retinális jelzések lokális értékét feltételezi, amit meg kell tanulnunk értelmezni. A tapasztalás rekonstruktív, a feldolgozás során valahol az agyban fel kell bomlania a geometriai elrendezésnek és rekonstrukciónak kell bekövetkeznie. Minden ingerelt helynek a retinán megfelel egy apró szemmozgás, amely az adott objektumot az éleslátás helyére vinné. (Rudolf Hermann Lotze) Tehát valamit az éleslátás pontjától jobbra vagy balra látni annyit jelent, mint tudomást venni arról a mozgásról, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a tárgy képét az foveára vigyük (reflexmozgások elmélete). Lotze lokális jelelméletéből és saját empirikus mozgáselméletéből kiindulva Helmoholtz arra jutott, hogy mozgásaink és szemmozgásaink összekapcsolódnak a retinából származó lokális jelekkel, és így alkotja meg a teret valamint a mélységet. Úgy gondolta, a térlátás innentől kezdve puszta logikai következtetések sorozata.

A háromdimenziós megjelenítés történetének első jeles képviselője Charles Wheatstone (1802-1875), aki már 1838-ban publikált a sztereopszisról. Megfigyelte, hogy a két szemünk horizontális pozícióinak következtében kissé eltérő képet szolgáltat az agy számára. Az agy valószínűleg a két kép apró különbségeiből állít elő egy „háromdimenzionális” képet. A külső világ tárgyai szemeink horizontális távolsága miatt eltérő képet mutatnak. Ezzel létrejön binokuláris diszparitás jelensége. Wheatstone azt állította, hogy a háromdimenziós hatás a két dimenziós képek apró eltéréseiből alakulnak ki. A két darab kétdimenziós kép szeparált bemutatásához Wheatstone feltalálta a sztereoszkópot (1832). Ez az eszköz tartalmaz két tükröt, amely 45 fokos szögben áll a felhasználó szemeihez képest (ahogy a 6.8. képen is látható) és a szerkezet két oldalán elhelyezkedő képeket vetíti a szembe. Ebből az agyunk előállítja egy valóságos háromdimenziós tárgy képét. Wheatstone ezt a szerkezetet még a fotográfia felfedezése előtt egy évvel mutatta be, ezért a képek helyett rajzokat használt.

A Viktoriánus korban (1837-1901) David Brewster (1781-1868) nevéhez kötődik a prisma sztereoszkóp (1849) felfedezése. Tévesen a közhiedelemben az él, hogy ő találta fel, de valójában egy Jules Duboscq (1817-1886) nevű műszerfejlesztő alkotása volt. Brewster csupán javasolta a lencsék sztereoszkópban való alkalmazását. Neki köszönhetően a sztereopszis nagyon népszerűvé vált. Ez, a fényképezéssel egyesítve, tízezer sztereogram elkészítését tette lehetővé. 1844-ben a Soleil & Dubosq cég támogatásával David Brewster bemutatta a sztereoszkópikus fényképekhez kifejlesztett eszközét. 1851-ben bemutatták Victoria királynő háromdimenziós fotóját a londoni világkiállításon.

1850-ben Strelisky Lipót elkészítette az első magyar sztereodagerrotípiát. 1855-ben feltalálták a kinematosztópot (animációs sztereo kamera).

Oliver Wendell Holmes, Sr. (1809-1894) 1861-ben kifejlesztett egy gazdaságosan gyártható, egyszerű, kézi sztereoszkópot, amely fából volt, két lencsét tartalmazott és egy tartót a képeknek. Csaknem egy évszázadig maradt gyártásban. Ugyan amerikai találmány volt, elsősorban mégis „Mexikói sztereoszkóp”-nak nevezték.

1960-ig a sztereopszis az emberi látás határainak és kapcsolatainak kutatásában játszott nagy szerepet. Peter Ludvig Panum, Ewald Hering, Adalbert Ames Jr. és Kenneth N. Ogle is ezt kutatta.

A hatvanas években Julesz Béla feltalálta a véletlen-pont sztereogramot (random dot stereogram). Az eddigi sztereogramokkal ellentétben, amelyekben minden kép felismerhető tárgyat tartalmazott, itt minden mutatott tárgy képe hozzávetőlegesen 10 000 kis pontról mutatott négyzetes mátrixot, és annak, hogy egy pont fekete vagy fehér 50%-os esélye volt. A képek egyikén sem voltak a tárgyak felismerhetők. A pont sztereogramon megjelenő két kép lényegében ugyanaz, kivéve azt, hogy az egyik képen a pontokból álló négyzetes terület vízszintesen eltolva szerepel, létrehozva ezzel a horizontális diszparitást. A rés, amely az eltolódás miatt jött létre, véletlenszerűen, új pontokkal lett kitöltve, eltüntetve az eltolt területet. A véletlens-pont sztereogrammok kiemelik a sztereopszis problémáját. Ez akkor jelentkezik, amikor az egyik kép, egy másik képpel párosítható, a sok azonos színű ponton keresztül. A látórendszer egyszerűen megoldja ezt a problémát, közvetlenül látjuk a mélységet az összeillesztési hibák helyett. Még az 1960-as években Horace Barlow, Colin Blakemore és Jack Pettigrew neuronokat fedeztek fel a macskák vizuális kortexében, amelyeknek külön receptív mezőjük volt a két szemben, különböző horizontális állásokban. Ez a felismerés megteremtette a sztereopszis neurális alapjait. Később David Hubel és Torsten Viesel is találtak hasonló neuronokat majmok agykérgében. Az 1980-as években Gian Poggio is talált neuronokat majmok V2 agykérgi területein, amelyek választ adtak a véletlen-pont sztereogramokon megjelenő mélység észlelésére.

A 70-es években Christopher Tyler (aki Julesz Bélával dolgozott) feltalálta az autosztereogramot, egy véletlen-pont sztereogramot, ami sztereoszkóp nélkül is jól látható volt. Ez vezetett később a varázsszem képekhez, amelyek a kilencvenes években jöttek divatba. A varázsszem már nem igényelt sztereogramot, arra támaszkodott, hogy a nézők szabadon egyesítik a két szembe érkező eltérő képeket.

A filmkészítők csaknem a kezdetektől törekedtek rá, hogy filmjeiket minél látványosabbra készítsék. Ennek egyik eszköze volt, hogy a filmeket háromdimenziós kivitelben vették fel. Minden bizonnyal a legelső háromdimenziósan vetített rövidfilm a Lumiere-fivérek által megalkotott, 1903-as megjelenésű L'arrivee du train volt, amelyet anaglif  (anaglyph) technikával készítettek. A húszas években divatba jöttek a zöld-piros üvegek, amelyek lehetővé tették a sztereofilmek nézését. 1915-ben elkészült az első anaglif  mozifilm, a The Power of Love, amit 1922-ben műsorra tűztek a mozikban. Ez a film sajnos nem őrződött meg napjainkig. Laurens Hammond és William F. Cassidy 1922 végén bemutatták Teleview System nevű rendszerüket, amely a két szem számára váltogatva vetítette a képkockákat, és az ülésekhez erősített kis nézegetők a képkockákkal összhangban zárták el a fény útját az egyik, majd a másik szem előtt. A kor technológia fejlettsége sajnos nem tette lehetővé, hogy a filmkészítők gazdaságosan tudjanak jó minőségű, háromdimenziós filmeket készíteni. Továbbá közrejátszott még a nagy gazdasági világválság is abban, hogy a stúdiók elvetették a háromdimenziós filmek tömeges készítésének ötletét. 1935-ben elkészül az első színes, háromdimenziós mozifilm. Edwin H. Land a harmincas években fejlesztette ki a polarizációs technikákat, amelyek hamar begyűrűztek a filmiparba is. A filmszínházaknak ez megint csak többletkiadást jelentett, hiszen nem csupán drágább, polarizációs szűrőkkel rendelkező projektorokra, vetítőkre volt szükség, de egy úgynevezett silver screen-re is (olyan vetítő felület, amelyről visszaverődve a fény nem változtatja meg polarizációs tulajdonságait). Az első színes háromdimenziós filmet 1952-ben vetítették (Bwana Devil) a Gunzberg-féle „Natural Vision” technikával, ami szintén egy polarizációs szűrős technika volt. Ebben az időszakban ez a megoldás volt a legelterjedtebb. 1947-ben elkészül az első orosz 3D-s mozifilm, a Robinson Crusoe. Az ötvenes években a polarizált üvegek segítségével színes, háromdimenziós filmek is nézhetővé váltak.

Az ötvenes években volt a háromdimenziós filmezés első virágkora. Az amerikai háborút követő felvirágzás hozzájárult ahhoz, hogy sok filmszínház-tulajdonos fogékonnyá vált az új technikák beépítésére. Az anaglyph technikával készülő háromdimenziós képregények a gyerekek körében hódítottak teret. A Bwana Devil csak a kezdet volt, innentől kezdve csaknem tíz éven keresztül, több tucat háromdimenziós film jelent meg. 1953-bam bemutatták a House of Wax című filmet, amely szintén előkelő helyen szerepelt a nézettségi listákon. Ez volt egyébként egyben az első film, amit térhatású hanggal vetítettek a mozikban. Az ötvenes évek végére azonban a háromdimenziós filmek népszerűsége csökkent. Ez annak volt betudható, hogy az ilyen filmek vetítése sokkal drágább volt. Kettős orsót kellett alkalmazni, és rendkívül pontos szinkronizációt kellett megvalósítani. Egy kis szinkronizációs hiba is szem- vagy fejfájáshoz vezetett. A filmszínházaknak egyre kevésbé érte meg a háromdimenziós „üzletág”, hiszen nem volt elegendő a költségvetésük a drága vetítőgépek beszerzésére.

A háromdimenziós filmezés a hatvanas évek elejére gyakorlatilag megszűnt. 1961-ben bátor filmkészítők mégis igyekeztek életben tartani a 3D-ipart a Maszk című filmmel, ami alapvetően egy kétdimenziós film volt, ahol bizonyos jeleneteknél a közönség azt az utasítást kapta, hogy vegye föl a háromdimenziós szemüveget.  A háromdimenziós filmezés reneszánsza akkor kezdődött, amikor egy producer, Arch Gobler megtalálta a módját, hogy ne kelljen a filmek vetítéséhez két vetítő. A Space-Vision 3D nevű technikához csupán egy vetítőre volt szükség, mivel a filmszalag volt két részre osztva. Amennyiben a szalagokat jól gyártották, a közönségnek nem volt többé gondja a szinkronizációs problémák következtében kialakuló fejfájással. A hatvanas, hetvenes években a háromdimenziós filmezés vesztett egyébként is aprócska lendületéből, majd az évtized végére egy újabb összeomlás következett be. Ahogy a háromdimenziós technikák egyre fejlettebbek lettek, a moziknak és a filmkészítőknek egyaránt aránytalanul nagy költségeket okoztak. A közönség is vesztett érdeklődéséből, hiszen a már csaknem harminc éves, olcsó anaglyph technikát alkalmazták széles körben a mozikban.

A nyolcvanas években ismét a merész filmesek egy csoportja újra belevágott a háromdimenziós filmkészítésbe. Új, olcsóbb és impresszívebb eljárásokat fejlesztettek ki, amelynek köszönhetően rövid időn belül a háromdimenziós filmezés valóságos virágkorát élhette. A nyolcvanas évek közepére már sokkal jobb minőségű, a nézőknek nagyobb élményt nyújtó filmeket vetítettek a mozikban. Az új IMAX 3D technológia rövid időn belül ismertté vált. Nagyobb képernyőt, erősebb fényeket, olcsóbb filmeket ajánlott a nézőknek. 1986-ben Francis Ford Coppola Captain Eo című filmje Michael Jackson főszereplésével igen impozáns bemutatója volt az új technikának. A filmet voltaképpen négydimenziós filmként adták el, hiszen a Disney filmszínházban lézer fényekkel, köd effektekkel és hidraulikus székekkel is kiegészítették a háromdimenziós élményt. IMAX 3D filmek tömkelege jött ki akkortájt. Az 1986-os vancouveri expón bemutatták a Transitions című filmet, amelyet az új polarizációs technikával vetítettek. Ez fordulópontot jelentett a háromdimenziós filmezés területén. A nyolcvanas és kilencvenes években nagy teret hódított magának az új IMAX 3D technika. Számos mozi jött létre, ahol főleg ismeretterjesztő filmeket vetítettek három dimenzióban. Nagy hatással volt a háromdimenziós filmezésre a 2004-ben vetített Polar Express című, teljes műsoridős animációs film. Egyidejűleg vetítették szabványos mozikban és IMAX termekben is. Az IMAX mozik csak töredékét képezik az összes mozik számának, mégis a bevételek negyedét sikerült megszerezniük. Az összes nagy háromdimenziós cég (RealD 3d, Dolby 3d, MasterImage 3d) felhagyott a hagyományosnak számító anaglyph szemüvegek használatával, és ezentúl csak polarizációs technikával, illetve LCD shutter glasses technikával dolgoztak. A stúdiók lassan elkezdték a régebbi kétdimenziós filmjeik „háromdimenziósítását”. Habár ez a kor digitális technikájával már egyszerűnek látszott, ritkán volt sikeres próbálkozás. Az első jelentősebb film, amit háromdimenzióssá változtattak a Superman Returns volt.

A legutóbbi fellángolás elindítója kétségkívül James Cameron Avatar című filmje volt, amely valószínűleg minden idők egyik legdrágább filmje, a benne található impozáns háromdimenziós hatások és a számítógéppel segített jelenetek miatt. A film rekord bevételt is hozott. Bizonyította, hogy a közönség hajlandó magasabb összegeket is kiadni egy filmes élményért, ha biztosított a minőségi élmény. A 2010-es háromdimenziós fellángolás, egyelőre úgy tűnik, még nem fenyeget összeomlással, mint korábban megannyiszor.

2010-ben elindult a világ első, teljes adásidejében háromdimenziós tartalmakat sugárzó tévécsatornája. A dél-koreai Sky 3D side-by-side formátumban, 1920 x 1080i felbontásban sugározza műsorát. Még ugyanebben az évben a Consumer Electronics Show kiállításon a legnagyobb elektronikai gyártók bemutatták háromdimenziós televíziókészülékeik prototípusait.

Érdekes tény, hogy az első háromdimenziós eszköz megjelenésétől újra és újra „3D-robbanások” történnek, amelyek időpontjai fura módon 30 évenként követik egymást (1920, 1950, 1980, 2010). Bekövetkezik egy fellángolás, majd hanyatlás és így tovább. A legutóbbi robbanás kezdete az Avatar című filmhez köthető, amely talán az első olyan, teljes műsoridőben vetített film volt, amelyben nem a térhatás volt a legfontosabb elem, hanem maga a tartalom. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az első olyan háromdimenziós film volt, amely tartalom szempontjából is értékelhető.

Úgy tűnik, hogy a legutóbbi háromdimenziós fellángolás még nem ért véget (bár lanyhulása látható). A lendület megmaradása talán azzal is magyarázható, hogy a felhasználóknak manapság már számos lehetősége van a háromdimenziós tartalmak olcsó megtekintésére és készítésére is. Rendkívül gyorsan elterjedtek a különféle otthoni 3D-képes kivetítők és televíziók, amelyek árai elérhető tartományban mozognak. Manapság (2014) a 3D TV-k árai csaknem megegyeznek a hagyományos televíziók áraival. Otthonainkban elterjedtek a különböző technikákat alkalmazó 3D TV-k (polarizációs szűrős, shutter glasses és autosztereokopikus). Megjelentek a különböző háromdimenziós tartalmakat kiszolgáló eszközök és erőforrások (például a Blue-ray disk), amelyek lehetővé teszik, hogy a 3D csaknem minden emberhez eljusson, aki élvezni szeretné. A mai háromdimenziós megjelenítési technikák még számos hibával rendelkeznek, és használatuk sem teljes mértékben komfortos. A legfontosabb kihívássá az vált, hogy a háromdimenziós tartalmakat a lehető legkevesebb életidegen eszköz használatával lehessen igénybe venni. Napjaink legdrágább készülékei az autosztereokopikus (lentikuláris vagy parallax) kijelzővel rendelkező TV-k. Az ezeken nézett adások azonban még mindig nem tökéletes minőségűek, főleg a fej mozgásakor fedezhető fel kellemetlen csíkos hatás a képernyőn. Számos, megjelenítővel rendelkező elektronikus eszközben található már háromdimenziós kijelző, amelyet szemüveg nélkül lehet használni (például Nintendo vagy mobiltelefon). Az autosztereokopikus kijelzőket jelenleg a legtöbb esetben marketing céllal használják plázában, kirakatokban és áruházakban.

A háromdimenziós technikák igen hosszú utat jártak be az utóbbi 100 évben, főleg az utóbbi évtizedben. Az út a fekete-fehér mozdulatlan dagerotipiáktól indult, és az otthonainkban megtalálható szemüveg nélkül nézhető autosztereokopikus kijelzőkig tartott. A technológia fejlődése természetesen nem áll meg, de jelen könyv történeti része idáig terjedhetett.

Leonardo da Vinci (1452-1519) fedezte föl, hogy szemeinktől különböző távolságban elhelyezkedő tárgyak olyan képet adnak, amelyeknek különbözőek és horizontális állásúak. George Berkeley (1685-1753) filozófus és püspök ismeretelméletében részletesen beszélt az emberi térlátás mechanizmusairól. Immanuel Kant (1724-1804), a német felvilágosodás kulcsfigurája is véleményt alkotott a térlátással kapcsolatban. Szerinte minden megismerés az érzékeléssel kezdődik, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy abból is származik. Hermann von Helmholtz (1821-1894), az  „univerzális zseni”, a német tudomány büszkesége mindenütt a természettudományos megoldásokat kereste a filozófiai rejtélyekre. A kor tudománya úgy gondolta, hogy a tér egy kiinduló szerveződés és az idegrendszeri struktúránkból, működésünkből ered, nem pedig egy platóni absztrakció.

A háromdimenziós megjelenítés történetének első jeles képviselője Charles Wheatstone (1802-1875), aki már 1838-ban publikált a sztereopszisról. Wheatstone feltalálta a sztereoszkópot (1832). David Brewster (1781-1868) nevéhez kötődik a prisma sztereoszkóp (1849) felfedezése. 1844-ben a Soleil & Dubosq cég támogatásával David Brewster bemutatta a sztereoszkópikus fényképekhez kifejlesztett eszközét. 1850-ben Strelisky Lipót elkészítette az első magyar sztereodagerrotípiát. 1855-ben feltalálják a kinematosztópot (animációs sztereo kamera). Oliver Wendell Holmes, Sr. (1809-1894) 1861-ben kifejlesztett egy gazdaságosan gyártható, egyszerű, kézi sztereoszkópot, amely fából volt, két lencsét tartalmazott és egy tartót a képeknek. A hatvanas években Julesz Béla feltalálta a véletlen-pont sztereogramot.

Minden bizonnyal a legelső háromdimenzióban vetített rövidfilm a Lumiere-fivérek által megalkotott 1903-as megjelenésű L'arrivee du train volt, amelyet anaglif technikával készítettek. 1915-ben elkészült az első anaglif mozifilm, a The Power of Love, amit 1922-ben tűztek műsorra a mozikban. Laurens Hammond és William F. Cassidy 1922 végén bemutatták Teleview System nevű rendszerüket, amely a két szem számára váltogatva vetítette a képkockákat, és az ülésekhez erősített kis nézegetők a képkockákkal összhangban zárták el a fény útját az egyik, majd a másik szem előtt. 1935-ben elkészült el az első színes, háromdimenziós mozifilm. Edwin H. Land a harmincas években fejlesztette ki a polarizációs technikákat, amelyek hamar begyűrűztek a filmiparba is. Az első színes háromdimenziós filmet 1952-ben vetítették (Bwana Devil) a Gunzberg-féle „Natural Vision” technikával, ami egy polarizációs szűrős technika volt. 1947-ben megszületett az első orosz, háromdimenziós mozifilm, a Robinson Crusoe. Az ötvenes években volt a háromdimenziós filmezés első virágkora. Az ötvenes évek végére azonban a háromdimenziós filmek népszerűsége csökkent. A hatvanas, hetvenes években a háromdimenziós filmezés vesztett, egyébként is aprócska lendületéből, majd az évtized végére egy újabb összeomlás következett be. A nyolcvanas években merész filmesek egy csoportja újra belevágott a háromdimenziós filmkészítésbe. Az új IMAX 3D technológia rövid időn belül ismertté vált. Ez nagyobb képernyőt, erősebb fényeket, olcsóbb filmeket ajánlott a nézőknek. Az 1986-os vancouveri expón bemutatták a Transitions  című filmet, amelyet az új polarizációs technikával vetítettek. Nagy hatással volt a háromdimenziós filmezésre a 2004-ben vetített Polar Express című, teljes műsoridős animációs film. A legutóbbi fellángolás elindítója kétségkívül James Cameron Avatar című filmje volt, amely valószínűleg minden idők egyik legdrágább filmje, a benne található impozáns háromdimenziós hatások és a számítógéppel segített jelenetek miatt. 2010-ben elindul a világ első, teljes adásidejében háromdimenziós tartalmakat sugárzó tévécsatorna.